2017-ben hosszú utazásba kezdtünk, egy októberi napon ugyanis elstartolt az Impulzus. Attila, Dave és én azért kezdtünk el podcastelni, hogy figyelemmel kísérjük egy új Star Trek éra kibontakozását, most – hét évvel később – pedig ott tartunk, hogy végleg búcsút kell vennünk azoktól, akik útnak indították kedvenc univerzumunk streaminges térhódítását. Bár a Discovery sok olyan fordulatot hozott, melyeket nem igazán tudtunk követni, számos Star Trek sorozat mellett mi is elmondhatjuk, hogy Burnham kapitány felbecsülhetetlen ajándékot adott nekünk: az életet magát.
Vigyázat, a cikk innentől spoilereket tartalmaz.
Ha visszatekintek a sorozatra, Burnham (Sonequa Martin-Green) döntésein sokszor bosszankodtam, az átívelő sztorik viszont mindig elnyerték a tetszésemet – legalábbis a második évadtól kezdődően. Míg Pike idejében a Vörös Angyal, a 32. században már a Kiégés és a 10-C képviselői mozgatták a háttérszálakat, az ezekről szóló nyomozás pedig többnyire fenn is tartotta az érdeklődésemet (köszönhetően az ütemezésnek és az izgalmas témafelvetéseknek – és igen, még a kelpiai kisfiúval sem volt különösebb bajom). Bár úgy emlékszem, hogy az ötödik évadnál már arra készültem, hogy a világot eldöntő kérdések helyett egy könnyedebb kincskereséssel szórakoztathatom magam, végül is hamar kiderült, hogy a tét és a téma jelentősége sosem volt még ennél nagyobb. A cselekményt ezúttal a Carl Sagan ihletésű A hajsza (The Chase, TNG 6×20) inicializálja, illetve az abban tett felfedezés, melynek hordereje mindig is túlfeszítette a 45 perces korlátokat. Mivel az epizódban nem kisebb faj mutatkozott be, mint akik megtermékenyítették ősóceánjainkat (vagyis elhintették az élet magvait a Star Trek univerzumában), én is azok közé tartozom, akik szerint ideje volt már visszatérni a teremtők módszertanához. Szerencsére a Discovery egész évadokat szentel a hasonló témáknak, A hajsza továbbgondolása így a lehető legjobb helyen kötött ki.
Elindul tehát a második hajsza, a sci-fi pedig a karakterekre is kifejti a maga hatását – a sorozat címéhez hűen külső és belső felfedezések is zajlanak. A tudás megszerzéséhez a kitartás, az akarat és az önismeret lesznek az alapfeltételek, Burnham mellett pedig Dr. Culber (Wilson Cruz) is lehetőséget kap, hogy többször elmerengjen az élet nagy kérdésein. Burnham esetén többször is megfigyeltük, hogy személyiségét az útkeresés, a bizonytalanság és a félelem is nagymértékben meghatározzák, az pedig ebben az évadban is kiemelt hangsúlyt kap, hogy a belső küzdelmek párbeszédekben és monológokban is kifejeződjenek. A próbatétel mellett Bookerrel (David Ajala) is rendeznie kell a viszonyát, ami szintén azt eredményezi, hogy “ki nem mondott szó” senkiben sem maradhat. Mivel az érzelmi szálak sokáig elhúzódnak (bizonyos esetekben eltűnnek, majd újból felszínre törnek – sokszor a legváratlanabb időben és helyszíneken), a sorozat valószínűleg a záróévadban sem csábítja vissza azokat, akik emiatt már messzire elmenekültek. A kellemetlen meglepetések számomra Burnham önfejűségéből, makacsságából és impulzivitásából szoktak adódni (pl. a császárnő áthozása a tüköruniverzumból, illetve parancsmegtagadások az első két évadban), ezt az oldalát most szerencsére kevesebbszer látjuk.
Burhman mellett új szereplők is rivaldafénybe kerülnek, a Discovery például karakteres elsőtisztet kap: Rayner (Callum Keith Rennie) tipikusan az a karcos és különc figura, aki a legénységgel történő összecsiszolódás, valamint sötét múltja miatt is felrázza a sorozatot. Rennie finoman bekalibrálta az alakítását – nem lopja el a műsort, mint Todd Stashwick a Picard-ban, ugyanakkor pont azt a sajátos és excentrikus stílust hozza, amit lehetetlen nem kedvelni. Rayner személyébe rengeteg karakterfejlődés és szórakoztató pillanat van kódolva, amit ebben a szezonban hellyel-közzel sikerül is kiaknázni, de mivel érzésem szerint maradt még benne felfedeznivaló, nagyon sajnálom, hogy pont akkor fogy el a sorozat, amikor ilyen színfoltokkal bővül a gárda. A Discovery riválisokat is kap, méghozzá Moll (Eve Harlow) és L’ak (Elias Toufexis) személyében, habár az évad elején még úgy éreztem, nem lesz ez több, mint egy felejthető Bonnie és Clyde utánérzés az űrben. Nem is tévedhettem volna nagyobbat! Kettejük története epizódról-epizódra épül, ezzel együtt pedig az én szimpátiámat is fokozatosan elnyerték. Ez persze elsősorban a színészeknek köszönhető, hiszen sok esetben az ő szerelmük is lólépésben halad, de Harlow és Toufexis (különösen Harlow) olyan alakítást nyújtottak, amit Callum Keith Rennie mellett továbbra is szívesen néznék. Bár sohasem forgolódtam álmatlanul, hogy mi lehet a breen sisakok alatt, az utolsó szezon őket is szépen bemutatta. Valószínűleg azért jó a témaválasztás, mert ezt a kérdést senki sem kezeli annyira érzékenyen, mint a klingon homlokredők drasztikus átrajzolását.
Sok jó szereplő kis képernyőn is elfér? Sajnos a Discovery-ben már megszoktuk, hogy amíg bizonyos karakterek előlépnek, mások mellékvágányon rekednek, ez alól pedig az ötödik évad sem kivétel. Igaz, hogy a történet Saru (Doug Jones) és T’Rina (Tara Rosling) esküvőjével zárul, jelenlétük pedig több ponton is hangsúlyos, ettől függetlenül nagyon is érezhető, hogy amikor másra helyeződik a fókusz, eléggé háttérbe helyezik őket (adott esetben hosszú-hosszú epizódokon keresztül). A küldetést Adira (Blu del Barrio) és Gray (Ian Alexander) viszonya is megsínyli, pedig azt gondolná az ember, hogy a 32. században már igazán nem probléma, hogy hogyan is tartsunk fenn egy távkapcsolatot. Mivel Adira és Gray en bloc háttérbe szorulnak (néhány fellángolástól eltekintve), ezt a műbalhét akár el is kerülhettük volna – persze elképzelhető, hogy a folytatásban többet gondoltak volna rájuk. Azt is mindig megjegyezzük, hogy Reno (Tig Notaro) fanyar életbölcsességeiből is többet szeretnénk, de mivel ő mindig is keveset szerepelt, meg sem lepődünk rajta, hogy most is ritkán láthatjuk. Adira mellett Stamets (Anthony Rapp) és Tilly (Mary Wiseman) is abba a szerepkörbe záródnak, hogy másodpercek alatt kell lehetetlen feladatokat megoldaniuk, az ilyen szituációk ráadásul eléggé gyakorivá válnak.
A rögtönzött világmegmentések, illetve az akciójelenetek sem koncepciójukban, sem kivitelezésükben nem ragadtak magukkal. A földbe fúródott, 45 fokban álló csillaghajók nem voltak túl méltóságteljes látvány, az ezt felvezető homokfutózás pedig rendkívül sokáig elhúzódott, ahogy az évadzáróban kibontakozó verekedések, illetve az első évados Burnham-bunyó is. Utóbbi megoldás amúgy sem áll közel a szívemhez, mert a kötelező időugrásban mindig rajongó-szelídítő célzatot látok – ráadásul mindig működik is, pedig pont akkoriban nyilatkozta Kurtzman, hogy a rövidebb évadokkal jól elkerüljük a filler-epizódokat. Látványban egyébként mindig visszasírom a harmadik évados izlandi terepet, ahol a stáb jópár forgatási napot eltöltött, de azért az ötödik évadban is akadnak gyönyörű helyszínek. Számomra a Füttyszó (Whistlespeak), a Labirintusok (Labyrinths), valamint Az élet maga (Life, Itself) hordozta a legszebb vizualitást.
Általában arra a következtetésre jutunk, hogy a Discovery túl sok mindent szeretne mondani. Ahogy követik egymást az évadok, javuló tendenciát látok, de még mindig túl sok a karakterszál, amihez túl kevés az idő. Ebből kifolyólag úgy alakult, hogy a szezon második felét sokkal jobban élveztem, mint az elejét, mert addigra már letisztult, hogy ki milyen szerepet kap a fősodrásban. Az évadzáró viszont önmagában is sokat emelt az epizódokon, sőt, az egész sorozaton. Bizonyos szempontból jobb is, hogy a készítők nem egy sorozatzáró évadra készültek, mert úgy tudták elmesélni a történetet, hogy nem kellett lépten-nyomon beiktatni egy búcsúzkodást. Persze nyilván történtek utóforgatások, az időugrás pedig jó megoldás arra, hogy hőseink további utazásokba, illetve el nem mesélt kalandokba bonyolódhassanak (hasonlóan Booker és Burnham elveszett évéhez), de egyfajta lezárást is kapjunk – ez mondjuk így is felemás maradt, de legalább elértük a Calypso idejét. Belegondolni is nehéz, mennyire sok minden történt a The Vulcan Hello óta, a túlzsúfolt Discovery-ből pedig olyan dolgok is kipotyogtak, mint a Különös új világok, a Section 31 film, vagy a Starfleet Academy sorozat, de az is nyilvánvaló, hogyha a Discovery-t senki sem nézte volna, a fel nem sorolt Star Trek produkciók sem léteznének. Akik kiábrándultak a Discovery-ből, valószínűleg az ötödik évadra sem fognak visszatérni, ettől függetlenül érdekes lesz látni, hogyan alakul majd a sorozat hosszútávú utóélete, illetve megítélése.
fotók: Paramount+
