Most már tudjuk, hogy a Discovery-hez és a Lower Decks-hez hasonlóan a Különös új világok sem lépi túl az öt évadnyi élettartamot – jelen esetben ráadásul inkább négy és fél évadnyinak érződik az egész, hiszen a zárószezon a tíz helyett mindössze hat epizóddal búcsúztatja majd Pike legénységét. Akiknek ez sokkolóan rövid, vagy akik az évadok közötti hosszú szünetekben is elvonási tünetektől gyötrődnek, azok számára mindig jó megoldás lehet, ha tie-in regényekkel enyhítik a sorozat hiányát. Jó hír, hogy az Asylum bátran ajánlható az ínséges időkre, hiszen tartalma nem csupán az idősíkokban, de a karakterek kidolgozásában is jól átgondolt és többrétegű élmény.
Az Enterprise a chioniakkal építgeti a diplomáciai kapcsolatot, a közeledést azonban beárnyékolja, hogy a macskaszerű faj komoly megosztottságban létezik, hiszen a bolygón egy Euxhana nevű népcsoport is él, de a természetközeli cirmosok komoly kulturális elnyomásnak vannak kitéve. Míg bizonyos egyének ellenállnak, mások az önkéntes száműzetést választják, a kivándorlók között pedig sokan a Föderációban, azon belül is a Földön találnak menedéket. A folyamat már évtizedek óta tart, a regény pedig nem csak a tárgyalásokat mutatja be, de 25 évvel vissza is repít minket az időben, amikor Una Chin-Riley még kadétként találkozik egy menekült Euxhana családdal, Christopher Pike pedig zászlósként érkezik élete egyik fordulópontjához. A könyv egyenlő arányban tálalja az idősíkokat (a fejezetek felváltva mutatják nekünk a jelent, illetve visznek vissza a múltba), a legnagyobb izgalmakat ígérő történetszál pedig kétségkívül Una és jövőbeli kapitányának első találkozása – beleértve megismerekedésük és összebarátkozásuk folyamatát.
Míg Una a tökéletes kadét mintaképe, aki mindig a szabályok és előírások szerint jár el, Chris Pike már a nagybetűs, “csillaghajós” életet tapossa, egy tragédiával járó küldetés után pedig kurzust indít az akadémián – a tanítástól és a kadétokkal való találkozástól pedig April is azt reméli, hogy sikerül lekötni Pike gondolatait, amíg a tárgyalások el nem kezdődnek. Mivel Pike-nak van már egyfajta hírneve, természetesen Una sem hagyhatja ki az előadásait, igaz, ebben Pelia keze is vastagon benne van, aki arról is gondoskodik, hogy Pike figyelmét is felhívja a kivételesen tehetséges Una jelenlétére. A két karakterre izgalmas találkák várnak, melyek során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Una McCormack pedig éppoly gondosan ügyelt rá, hogy a romantikus kötődés még csírájában elhaljon, mint Jeri Taylor, amikor Janeway és Chakotay viszonyát alakította. Bár szereplőink ifjak, a karakterrajzok pedig friss startot biztosítanak, a történethez mindenképpen ismerni kell a sorozat második évadát, azon belül is az Ad Astra per Aspera című epizódot, Una döntéseiben ugyanis elengedhetetlen szerepet játszik, hogy a múltban még folyamatosan titkolnia kell a valódi énjét, a jelenben viszont más nézőpontot tud képviselni, amikor egy-egy vendégszereplő hasonló cipőben jár, mint Una fiatalabb korában.
A történet többféle mondanivalóval (a Star Trekben is sokszor előforduló toposzokkal) zsonglőrködik, de a sokrétű események ügyes harmóniában maradnak. Ha nem is mindig személyes szinten, de szép spektrumot kapunk azokból az elnyomottakból, akiknek a puszta létezése is idegesíti a chioniai kormányt, ennek a helyzetnek a leírása pedig azért válik lebilincselővé, mert a részleteket sokszor külső nézőpontokból, leginkább Unával együtt fedezhetjük fel (ennek ellenére a menekült család bemutatása is kellő hangsúlyt kap). Aztán itt van Pike, aki ráeszmél, hogy “odakint” könnyen elszabadulhat a pokol, és minden, amit a felkészültségről és rutinról tud, sok esetben a (szépen beállított) hajára kenheti – kár, hogy ez a történetszál nem csak egy elgondolkodtató érzéshez, hanem egy tipikus Star Trek intézmény újrafeltalálásához vezet. Annak ellenére, hogy a borítón Pike van az előtérben, egyértelműen Una sztorijáról van szó, így a legnagyobb belső utazás mégiscsak a Csillagflotta “poszterlányához” kötődik. Amellett, hogy a menekültekhez kötődő plotban megkapjuk a tipikus “Unás” karakterjegyeket (egy nagyon összeszedett, de könnyebben hibázó kadétot, illetve a “titkok utáni”, jelenkori énjét), arra is fény derül, hogy Pelia és közte miért annyira harapós a viszony, és hogy mi vezetett Pelia kiábrándító osztályzatáig, amit a sorozatban is felemlegetnek.
A Star Trek (és azon belül a Különös új világok) mindig elemében van, amikor távoli bolygók megosztottságában, illetve népcsoportok elnyomásában ismerhetünk saját jelenünkre. A legnagyobb meglepetés azonban mégiscsak az, hogy a Különös új világok karaktereinek (jelen esetben Unának) váratlanul jól áll, hogyha kiszabadulhat a képernyős időkeretből, az Asylumot ugyanis nem egyetlen epizódként, hanem egy teljes évadként szeretem elképzelni (ha már mindenképpen át szeretném konvertálni a médiumot). A lényeg, hogy szívesen néznék egy ilyet is, a szerializálással ugyanis egészen másfajta tetőpontok építhetők, mint a (kvázi) epizodikus formátumban. McCormack regénye elég sokoldalú lett, de talán azoknak ajánlható a leginkább, akik szívesen elmerülnének Una titkolózásra ítélt életvitelében, és az ezzel járó lelki következményekben.
